Napi beszámoló:11.07.

Az elmúlt időszak, kissé viseltessé tett. Úgy érzem magam, mint aki egy tápcsatornán át távozott az örökkévalóságba.

A könyvet könnyebb volt megírni, mint sínretenni.
Rá kellett jönnöm, hogy annyi ember tartja a markát, hogy ennyi marok a világon nincs.
Sok kis apró kéz, aki mind nagyot akar szakítani. Nagyon szívesen eltartok én más családokat is, de elsősorban a sajátomra kell koncentrálnom.
Sok választásom nincs, mert szeretném ha hamarosan kézbe vehetnénk, Doki, Papa és Gonzó kalandjait.

Közben ismét meglátogattam kedvenc orvosom.
Isten kegyelmes, hogy nem hetven évvel ezelőtt élt ez az ember.
A váróban ültem, ami úgy néz ki, mint egy közepesen ellátott múzeum. Mellettem idős hölgyek.
 Akár akartam akár nem, (inkább nem) belevontak a beszélgetésükbe.
Gondoltam jön a szokásos kevés a nyögdíj, meg a farhát megszerzésének kalandjai a piacon tipikus tanmese.
Tévedtem. Nagyot.
Az egyik hölgy azt ecsetelte, hogy Gran Canaria szép ugyan de a lábai nem bírják már a nagy meleget. A másik csak kontrázott. A Porsche rángatott a szerpentinen amikor vasárnap kihozta a garázsból és megjáratta a hegyen.
Amikor az állam feltornáztam a padlóról azt kívántam bár minden nyugdíjasnak ez lenne a legnagyobb problémája.
Az enyém az volt, hogy egyikőjük sem akart eltartási szerződést kötni, pedig felvázoltam, hogy azonnal három csodaszép unokával gazdagodtak volna.