A veszett kutya. Részlet

Részlet a nyers kéziratból. Hibákkal, gyermekbetegségekkel! 

Öt perccel később, már sorban álltam a laktanya folyosóján. Leadtam a parancsomat. Mondták, hogy melyik sorba álljak. A laktanya még nyáron is hideg volt, bár a rideg talán helyénvalóbb. Tipikus ruszki laktanya mintájára épült. Alakulótér középen, körben három emeletes téglaépületek. Az épületek szűk ablaktalan folyosókat és sötét körleteket rejtettek, mellmagasságig lemosható szürke festék, felette meszelt falakkal. A hangulata egy kis költségvetésű horrorfilm díszletének pont megfelelt volna. Ha egyet láttál, láttad mind.

Hosszú, sötét folyosók, nappal is megvilágítva mert a körletekből és tantermekből nem szűrődött ki elég fény. Here és tisztítószer átható, már-már szúrós szaga járt be minden helységet. A tisztaságra nem lehetett panasz. Csillogott minden, mint a Salamon töke. Látszott, hogy a régi rendszer hangulata itt a falak között megragadt. A legolcsóbb, legtartósabb burkolatok adták meg a laktanya borús szürke „stílusát”. Az csak hab a tortán, hogy a feljebbvalóink gyakran még elvtársnak szólították egymást, minket, és talán még az anyjukat is. A szocializmus nem múlik el nyomtalanul egyik pillanatról a másikra. Minden emelet fordulójában egy asztal, az asztalnál a napi szolgálatosok. Ijesztő volt elsőre.  Apám utolsó jótanácsa az ajtóban, annyi volt:” fiam nem okoskodni, végrehajtani. Akkor nem lesz bajod.”

A folyosó végén volt a zuhanyzó. A zuhanyzóban már alsógatyában álltunk, egyes sorokban. Már akin volt alsógatya. A zuhanyzóról az első, ami beugrott egy dokumentumfilm valami koncentrációs táborról, amit nem sokkal előtte láttam. A hideg kivert a környezettől.

A fürdő hosszú volt és egymás mellett kis műanyaggal bevont kórház zöld pozdorjafalak voltak felszerelve, ahogy fülkéket alakítottak ki egymás után. Egyszerre egy egész szakasz tudott zuhanyozni. Ez inkább volt rémisztő és gusztustalan elsőre, mint férfias. Az első érzésem a félelem, hogy mikor jön a Zyklon-B.

Akin nem volt alsógatya, azt külön állították. Gondolom, kitaláltak számukra valami jó kis esti programot. A tisztesek ilyen szempontból igen kreatívok voltak. Mi bementünk és leültettek egy székre. Jött egy hasonló korú gyerek és úgy letolta a frissen mosott, zselézett hajamat a picsába, hogy azt sem tudtam kinyögni, hogy bikk-makk.

Imádtam a hajam. Nem vagyok ratyi, de fasza hajam volt. Nyolcadikban anyám szerint zsírosodott és emiatt havonta dauerolta. Hát, az égő volt a suliban, ráadásul úgy néztem ki, mint a Jackson Five 1970-ben. A hajam ugrott.

Ezt követte az orvosi vizsgálat. Vagy inkább állatorvosi. Álltunk egysoros vonalban, mint a barmok. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Jött a doki és méregetett.

-Na riadtszemű. Lássuk. Maga száznyolcvanhárom centi magas. Negyvenhármas lába van. Hetvenkilenc kilogramm. Zöld szemű, Kreol bőrű. Maga jó kötésű gyerek. Sportolt?

- Miért látszik? Kérdeztem kacsintva.

- Ez nem társkereső maga marha! Mi a faszt vigyorog?  Tolja le a gatyáját, hajoljon előre és fogja meg a bokáját.

- Ahhoz képest doktor úr, hogy nem társkereső elég komolyan nyomul!

- Ne jópofizzon riadtszemű, mert felnégyelem. Dörmögte és egy váratlan fordulattal lecsekkolta, mind a két tojásom, hogy megfelelnek-e a fajta standardban előirányzott követelményeknek. Minden bevonuló egyen névre hallgatott. Riadtszemű. Hát ilyen szemmel pislogtunk körbe az új világunkban. 

Letoltam a gatyám, lehajoltam és megfogtam a bokám. A doktor bekukkantott a légcserenyílásomba.

-              Főnök! Magára kacsintott a félszemű török?

-              Na fiam húzzon ki a picsába amig szépen vagyok.

Soványmalac vágtában elhagytam a vizsgálati folyosót.

 Megkaptuk a gyakorlókat. Tréningfelszerelést és dorkót. Ekkor állítottak össze minket szakaszokká. Egyik szakasztársam egy fehérvár közeli tanyán élt sokáig, meglehetős sötétségben. Áhítattal nézegette a Dorkót. Megkérdeztem tőle.

-              Mérethiba? Vagy mi a faszt stírőlöd ezt a szart?

Addigra már megvolt az első Adidas cipőm a Váci utcából. Igaz lenyúltam a fater elől a lóvét, mert minden pénzem elszedte, „egy család vagyunk jeligére.” Nagy zsidó volt az öreg.

Látom, a jámbor parasztgyerek majd’ sírva fakad a boldogságtól. Erre kitárulkozik az istenbarma.

-              “Nekem ilyen edzőcipőm meg szabadidőruhám még sohasem volt. Mindig gumicsizmában kellett járnom. Én biza továbbszolgáló leszek, mert az anyjám méhibe nem volt ilyen jó sorom. Enni is adnak naponta többször is.”

 Addigra megkaptuk az első ellátmányt és bemehettünk a hálókörletbe. Ez a szerencsétlen fasz úgy nézte a gyíkhús konzervet, mintha szerelembe esett volna vele.

Ezen igen jót röhögtem, amit sajnos meghallott egy vágott arcú, nálunk jóval idősebb tisztes. Rögtön nekem is szegezte a kérdést.

-              Mi a fasz ilyen vicces, kopasz?

Válaszolni nem volt idő. Két másik rohadt lelkű tisztessel behúztak a fürdőbe és életemben először úgy istenesen összevertek. Ketten lefogtak, a vágottpofájú meg állas, gyomros, állas, gyomros. Amikor elengedtek, egy kiadós hasrúgás után össze is bírtam hősiesen rogyni. Megcipőztek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Fájt is, meg hellyel- közzel vérezgettem is de túléltem. Igaz kissé aggódtam, mert egy hétig véreset bírtam pisálni. Végül elmúlt. A tehetetlenség egy mocskos dolog.  Az, hogy a kibaszott krumplivirág miatt még csak vissza sem üthettem. Tűrtem, mert kellett. Értem én. Egy kis agyabugyától, nem megyünk a Dunának. Kaptam már eleget addigra, de ez valahogy más volt. Fortyogtam legbelül. Azt csak az isteni gondviselésnek, vagy a vak szerencsémnek köszönhetem, hogy egy-két évvel később már aktív zsaruként összefutottam ezzel a gennygóccal. Nem maradtam adósa. De erről majd később.

Apámnak volt egy mondása. „Csak a hegyek nem találkoznak, fiam.” Bölcs mondás. Meg is jegyeztem magamnak. Volt belőle néhány.